Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó táltos

2011.01.10

Többek kérésére közöljük azt a verset/novellát, amit a kis Vitus Kata mondott el a Wass Albert emlékestünkön.

Kép

WASS Albert: Az utolsó táltos

 
 

 

 

Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.
Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről.
Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között.
A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől.
Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.
– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr!
Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában.
A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket.
– Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé.
Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének.
Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad.
Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. –
Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom.
S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább.
Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje. Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találta magát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt.
Egy asszony hajolt föléje.
– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom?
– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.
– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt.
Az asszony szelíden rámosolygott.
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok.
Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:
– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene!
– Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony.
Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit.
Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett.
Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él.
Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt.
Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára. Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje.
Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart, titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei.
A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.
– Isten kardja…! – szakadt föl belőle a szó.
– Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét.
A székely meghajtotta a fejét.
– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szent anyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet!
Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely, egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt.
Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak.
Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”
Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.