Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pozsonyi csata

2011.07.04

Noha mind a mai napig úgy tanítják, hogy a besenyőktől 895-ben súlyos vereséget szenvedve keltünk át a Kárpátok hágóin, hogy megkezdjük a honfoglalást, nincs okunk a szégyenkezésre. Már 899. szeptember 24-én a Brenta folyón keresztül, szemtől-szembe ráúsztatva a túlparton tartózkodó, az egykorú források szerint is háromszoros túlerőben lévő itáliai seregre, a magyarok tönkreverik Berengár itáliai király hadát. Az Itáliából való hazatérést követi a morva területek teljes meghódítása, melyeket fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt bekebelezni a keleti frank birodalom. ( Azt már csak súgva merem megkérdezni: hogy tudtak minket a besenyők elverni, míg nyugatot tönkre vertük? :) Erre nem válasz az eltérő harcmodor. Egyértelmű a válasz: közük nem volt a besenyőknek a honfoglalásunkhoz. )

 

pozsonyicsata.jpg

Johannes Turmair, művésznevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró Annales Boiorium című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király Ennsnél hívja össze a német és bajor seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a magyarok kiirtását (Ugros eliminandos esse).

 

Álljon itt egy hadtörténész ezredes szakszerű rekonstrukciója, jóval izgalmasabban tudja előadni mint én:

 

„A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

 

Hadműveletek a Duna déli partján

 

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40 kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és 2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetről.”

 

(Torma Béla, In: Új Honvédségi Szemle 2007/

 

A csatákban elhullott a nyugati összevont erök nagy része köztük Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és tizenkilenc gróf. A menekülőket az üldöző lovasság levágta, s Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár őrsége lépre ment, s üldözésbe fogott. A visszaütő magyar lovasság megsemmisítette az "üldözőket". A menekülő király is csak nehezen jutott csak el Passauig.

 

Más országokban külön kutatócsoportok, intézetek és szakértők foglalkoznak az események hátterének feltárásával, befogadás kultúrájával és a győzelmeket megörökítő emlékművek felállításával, melyekre külön forrásokat különítenek el.

Nálunk a millennium óta alig állítanak emlékművet a győztes magyarokra emlékezve, ahol viszont vesztettünk, számtalan emlék hirdeti, hogy nekünk Mohács kell. Szigetvár mellett szobrot avatnak Szulejmánnak, aki Mohácstól Szigetvárig, 40 éven át vezetett ellenünk győztes hadjáratokat. Kurgán-halmot emelnek Muhi-pusztán a tatárjárás emlékére, ágyús emlékművet raknak az 1809. évi győri csata helyszínére, és obeliszkeket állítanak a román hadsereg 1919-es hatvani bevonulásának elismeréseként. A budapesti Szabadság téri Trianon-emlékmű helyére állított szovjet emlékművet csak azért nem sorolom ide, mert az már sajnálatos módon politika lenne. Mi ebből a tanulság? Emlékezzünk és emlékeztessünk!


1896-ban országra szóló építkezések és ünnepségek hirdették a honszerzés és nemzettudatunk fontosságát, a Feszty-körképtől kezdve a Hősök teréig, a budapesti belváros gyakorlatilag a mai napig ebből él. 1996-ban szinte semmi maradandó nem készült Árpád magyarjainak tiszteletére. 2000-ben, az államalapítás millenniumán szintén nem.


2011-ben pedig még azt is elfelejtettük, hogy 1100 éve egy győztes csata miatt fejezhettük be a honfoglalást. 907 azonban nemcsak a honszerzés befejező dátuma, hanem Árpád nagyfejedelem halálának hagyományos évszáma is, aki feltételezések szerint éppen ebben a csatában kaphatott halálos sebet, és akinek a dinasztiája kilenc szentet és boldogot adott Európának. Köztük van az az Európa-szerte tisztelt Szent Erzsébet is, aki több mint 800 éve született. Árpád emlékét sem ápoljuk méltón, még a sírjának helyét sem ismerjük, pedig neki köszönhetjük hazánkat, Magyarországot, ami bár csonkán, de még 1100 év múltán is áll.

 

Múlt nélkül nincs jövő! Emlékezz és légy büszke őseidre!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.