Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tetemre hívom a vörös rongyokba öltözött magyar fővárost

2010.11.14

1919. november 16-án, egy esős, hideg napon Budapesten véget ért egy több mint tizenhárom hónapos rémálom. Horthy Miklós fővezér fehér lovon a darutollas és Bocskai-sapkás Nemzeti Hadsereg élén, Kelenföld irányából bevonult Budapestre.

Kép

Útja mentén mindenütt boldog izgalomban ünneplő tömeg kísérte az új, magyar haderőt. Hangos ujjongásban törtek ki a vörös rémuralom alól felszabadult város polgárai, amikor a polgármester a Gellért szálló előtti téren hivatalosan fogadta és üdvözölte a Nemzeti Hadsereget. Az ekkor 51 esztendős Horthy - mindvégig lóháton maradva - a következő szónoklatot intézte a polgármesterhez, illetve a budapestiekhez:

Polgármester Úr!

Fogadja meleg szavaiért hálás köszönetemet a Magyar Nemzeti Hadsereg nevében. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokat használjak. Igazságérzetem megköveteli, hogy minden kertelés nélkül mondjam ki azt, amit e pillanatban érzek. Amikor még messze voltunk innen, és csak halvány reménység pislogott bennünk, hogy valaha még fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk ezt a nagy megtévelyedett várost, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen csak a szennyet, a nagy piszkot láttuk, nem az üldözést és a mártíromságot szenvedő szegény magyar testvéreinket.

A magyar nemzet szerette és becézte Budapestet; mégis az utóbbi időben ez a város a magyar nemzet megrontója lett. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város sárba tiporta a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött. Börtönbe vetette és elűzte hazájukból a nemzet legjobbjait. Ezenfelül elprédálta még összes javainkat.

Mégis, minél jobban közeledtünk ide, annál inkább olvadt le szívünkről a jég, és mi készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szívéből, lelkéből szereti a rögöt, melyben őseink csontjai porlanak, szereti azt a rögöt, amelyet verejtékes kezekkel munkálnak falusi testvéreink. Szereti a koronát, a kettős keresztet, szereti a három hegyet és a négy folyót, szóval magyar hazáját és magyar faját.

Katonáim - miután betakarították a földekről az Isten áldását - fegyvert fogtak, hogy rendet teremtsenek a hazában. Ezek a kezek nyitva vannak a testvéri kézszorításra, de büntetni, sújtani is tudnak, ha kell. Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, megtérjenek, és hatványozott erővel segítsenek felépíteni a magyar nemzeti színekben tündöklő Budapestet. A mártírokat, az itt sokat szenvedett, velünk érző testvéreinket meleg, tiszta szeretettel öleljük keblünkre.

A Gellért téri beszédet követően az ország leendő kormányzója a Ferenc József (vagyis a mai Szabadság) hídon és a Körúton át az Országház elé vonult, ahol Horthy - ismét csak lóháton maradva - fogadta a miniszterelnök, Friedrich István szónoklatát, majd válaszolt is neki. Még e jeles november 16-ai napon szózatot intézett - a kozmopolitának és zsidónak tartott Budapesttel szemben - a nemzetmegtartónak tekintett vidék népéhez, a gazdatársadalomhoz is, amelyben hangsúlyozta, hogy a "falu népe, fajunk törzse, ős erényeink letéteményese, hozzád száll köszönetem és meleg üdvözletem a mai napon ebből a nagy, megtévelyedett városból! Ha a te fehér házacskáidból kisugárzó őserő megtölti a kőpaloták és munkásházak lakóinak szívét is, akkor Magyarország nagyobb és hatalmasabb lesz, mint valaha..."

Horthy Miklós újonnan szervezett Magyar Nemzeti Hadseregének budapesti bevonulása egy új korszak kezdetét jelentette, egy olyan éráét, amikor mindent az alapoktól kellett újra felépíteni a harmadára összezsugorított magyar földön. Hogyan jutott erre a soha addig nem látott katasztrofális történelmi mélypontra hazánk 1919 végére? Miképpen hullhatott atomjaira néhány hét leforgása alatt az istenadta geopolitikai egységet alkotó történelmi Magyarország?

Kétségtelen tény, hogy a központi hatalmak 1918 őszére elveszítették az első világháborút, azonban hadaink - a német szövetséges ármádiával együtt - mindenhol antant országok területén állomásoztak. A nemzeti traumához elsősorban a belső káosz, a nemzet természetes immunrendszerének szándékos és céltudatos meggyengítése vezetett. A 20. század elején színre lépő új politikai erők, a polgári radikálisok, a szociáldemokraták és egyéb, szabadkőműves fedőszervezetek (pl. a Galilei-kör) vehemensen támadták, valamint tették nevetség és gúny tárgyává az egész akkori politikai vezető réteget, az arisztokráciát, az egyházat, kereszténységet, nemzeti történelmünket, héroszainkat és tradícióinkat. Tragikus módon az arisztokrácia soraiból sikerült találniuk egy kétbalkezes zászlóvivőt a szerencsétlen és tehetségtelen, politikai analfabéta gróf, Károlyi Mihály személyében, aki a Függetlenségi Pártból kiválva önálló parlamenti frakciót hozott létre a vele tartó szakadár képviselőkből még 1916 folyamán. Így aztán a történelem a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a lehető legalkalmatlanabb személyt rendelte az ország kormányzására 1918. október 31-én, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának és a fegyverszüneti egyezmények megkötésének időszakában. (Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. november 3-án, Padovában írta alá a fegyvernyugvásról szóló egyezményt az antanthatalmakkal, amely hazánk ezeréves határait semmilyen vonatkozásban nem érintette). Károlyi és politikai elvbarátai - a fentebb említett destruktív közéleti szervezetek képviselői - már a háború kezdete óta mind hangosabban követelték a forradalmi változtatásokat, vagyis demokratikus államrendszert, kollektív nemzetiségi jogokat, általános választójogot, földosztást. Külpolitikai programjukban pedig antantbarát orientációt képviseltek, illetve pacifizmust hirdettek, amelynek az adott időpontban semmiféle diplomáciai és katonapolitikai realitása nem volt. Voltaképpen a "vörös gróf" és a hozzá csapódó, világmegváltást hirdető, zavaros világnézeti identitású politikai csoportosulások a nagy háború kellős közepén a hazaárulás minősített bűntettét követték el. Ugyanis lehetett volna politikai vitát nyitni arról, hogy államberendezkedésünk, intézményrendszerünk, a választójog, a nemzetiségi és különösen a földkérdés tekintetében szükség van-e radikális reformokra, s amennyiben igen, akkor azok milyen mélységűek és jellegűek legyenek; egy valamit azonban felelős magyar államférfi nem tehetett meg: mindezt abban az időben felvetni, amikor nemzete élethalálharcát vívta az ellenséges katonai-hatalmi tömbbel, az antanttal, s a magyar katonák vitézül harcoltak, illetve haltak hősi halált az Isonzónál, Szerbiában, valamint az oroszországi frontokon.

Hatalmi pozícióba jutva azonban Károlyi legfőbb, jóvátehetetlen bűne az volt, hogy a háború végén leszereltette a Monarchia közös, k.u.k.hadseregének magyar alakulatait, összesen mintegy 1, 2 millió főnyi katonát. (E haderőben természetesen Magyarország demográfiai-etnikai viszonyait mintegy visszatükrözve voltak nem magyar nemzetiségű katonák is, ám csupán az országos etnikai arányokat tartva szem előtt, legalább 600 ezer magyar bakának kellett lennie az obsitosok között). Mindezt Károlyi, illetve a hadügyminiszterséget egy hétig betöltő jugoszláv ügynök, a soha többé katonát - legalábbis magyart, szerbet annál inkább - látni nem kívánó Linder Béla egy olyan történelmi pillanatban vitték végbe, amikor az ellenséges, antant-szövetséges cseh, román és szerb haderő állig felfegyverkezve állott a történelmi Magyarország határain, készen arra, hogy megszállja és egymás között felossza hazánk területét. Károlyi politikai nihilizmusára egzakt módon világít rá saját cinikus önjellemzése: "Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország, mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek". Joggal írta Kozma Miklós huszárkapitány - 1935 és 1937 között Horthy magyar királyi belügyminisztere - utóbb megjelent visszaemlékezésében (Az összeomlás, 1933) a következő, gúnyos végkicsengésű sorokat: "Mi nem akarunk katonát látni! Nem akarjuk látni a magunk katonáit, hát majd látunk idegeneket. A francia forradalom annak idején bezzeg akart katonát látni. Aux armes citoyens, formez vos bataillons! (Fegyverbe, polgárok, alakítsátok meg alakulataitokat! A francia nemzeti himnusz, a Marseillaise kezdő sorai. Hivatalos fordításban: "Fegyverbe, bajnokok, levente-magzatok", vagy "Előre, ország népe, harcba!" - L Zs.) A francia határokért a francia forradalom verekedett, és végül győzött fél Európa ellen. És akart katonát látni az orosz forradalom is, de mi, mi nem akarunk. Mi Károlyiék jóvoltából pacifisták lettünk, és határainkat külön e célra kitenyésztendő békegalambok fogják megőrizni".

A legtalálóbb, lakonikus jellemzést azonban Tormay Cecile - később, 1937-ben irodalmi Nobel-díjra jelölt -, kiváló írónő adta az 1919 utáni, nyugat-európai emigrációja során deklaráltan marxistává és az NKVD irányítása alatt álló Komintern szovjet ügynökévé "avanzsált" Károlyi politikusi életpályájáról: "...Károlyi még akkor is elrettentő példaképe maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már kopaszodott és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit prédálta. (...) Ez az ember, aki ma is olyan ortográfiával ír, mint egy szerényebb polgári házban szolgáló szakácsnő, és aki vezérlő politikus létére soha sem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelemeivel, kétségkívül a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Erőssé a lelkiismeretlensége, rettenetessé a dúvad-önzése tette. Végső elfajulásában mutatja be az oligarcha-politikust. Ez a politika már akkor is a vörös terror mélységei felé ostorozta a nemzetet, midőn Károlyi még csak a technikai obstrukciónál tartott. (Ti. a dualizmuskori parlamentben - L Zs.) Higgyük és reméljük, hogy benne és általa öngyilkosságot követett el egy egész politikus iskola. Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök minden hitére, hazaszeretetére, bölcsességére, bátorságára és ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadára. Szereplésével kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és oly mérhetetlen gyalázatot hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni".

Károlyi, hűen önmagához és egész addigi közéleti tevékenységéhez, 1919. március 21-én átjátszotta a hatalmat a kommunistáknak, s ezzel teljesedett be az ország tragédiája. Az új rendszer mint az utcai csőcselék rontott be a 19. századtól megörökölt konzervatív politika és értékrend világába, s demagóg módon megmagyarázta mindenkinek, hogy minden társadalmi gondért, emberi bajért és nyomorúságért, bűnért, fanatizmusért és háborúért az ódon, elavult, reakciós konzervatív, polgári 19. századi politika a felelős, ám majd a bolsevik modernizátorok a vörös zászló égisze alatt az összes létező társadalmi és emberi problémát megoldják, minden titkot megfejtenek, és mindenkit boldoggá tesznek, kivéve természetesen a likvidálandó reakciós, ellenforradalmi erőket. Ami a későbbi területi rendezést illeti, Kun Béláék vörösterrorja és horroruralma ezt már nem befolyásolta, a párizsi békekonferencián ugyanis ekkorra már kijelölték Magyarország majdani, Trianonban szentesítendő határait. A magyar szenvedéstörténet azonban korántsem ért véget a budapesti kommün bukásával. Tragikus módon a román hadsereg döntötte meg az Oroszországi Kommunista Párt magyarországi leányszervezetének uralmát, s hazánk területe a Duna vonaláig - beleértve természetesen Budapestet is - román uralom alá került.

A válságos 1919-es év közepe táján lépett Horthy Miklós a magyar politikai élet színpadára. Horthy korábban a Monarchia haditengerészeténél szolgálatot teljesítve szép katonai karriert futott be: 1918-ban már a közös hadiflotta főparancsnoka volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása következtében azonban rá hárult a keserű és fájdalmas kötelesség teljesítése: át kellett adnia a hadihajókat a szerveződő délszláv állam illetékes katonai delegációjának. Ezután Horthy a kenderesi, családi birtokára vonult vissza gazdálkodni, s maga sem gondolta, hogy a történelem ezután fogja őt igazán embert próbáló kihívás elé állítani. Az ellenforradalmi politikus, gróf Károlyi Gyula 1919. május 5-én kormányt alakított Aradon, majd május 28-án Szegedre tette át a székhelyét. A szegedi kormány hadügyminisztere mint az egykori k.u.k. hadsereg legmagasabb rendfokozatú, rangidős tisztje, Horthy Miklós lett. Az egykori tengerésztiszt kiválasztása mellett - magas rangján túl - más érvek is latba estek. Előnyére vált, hogy nemcsak németül, franciául, spanyolul és angolul beszélt folyékonyan, hanem bizonyos mértékig a szláv nyelvekben is járatos volt, hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy a haditengerészetnél főként horvát, bosnyák, szerb alárendeltjei voltak, s csupán praktikus megfontolások alapján is ajánlott volt ezen nyelvek ismeretének elsajátítása. Bizonyára értékelték, hogy a legmagasabb körökben is járatos ember, lévén 1909 és 1914 között az uralkodó, Ferenc József szárnysegéde a bécsi Hofburgban. (Horthy emberi és hazafiúi tartására, karakterére jellemző, hogy a háború kitörésekor maga kérte az uralkodótól frontszolgálatra történő áthelyezését). Előnyére vált továbbá, hogy világlátott ember volt. A fiumei haditengerészeti iskola elvégzése (1886) után világ körüli utat tett: járt Spanyolországban, Portugáliában, Törökországban, Polinéziában és a csendes-óceáni szigetvilágban, végül Ausztráliában is. Horthy hadügyminiszterként a haza- és nemzetvesztő Károlyi által demilitarizált országban elkezdte szervezni az új magyar véderőt, a Nemzeti Hadsereget, amely 1919. augusztus második hetében Szegedről a Dél-Dunántúlra vonult. Horthy augusztus 9-én közölte a szegedi kormánnyal, hogy a hadsereg-fővezérlet a hadügyminisztérium kötelékéből kiválik, s a továbbiakban mint önálló parancsnokság fog működni. Ez a döntés egyértelműen Horthy önállósulási szándékát és politikai ambícióit tükrözte. Nem rendelte alá magát a budapesti, román ellenőrzés alatt álló kormányoknak sem. Politikailag és világnézetileg megbízható fiatal gazdalegények és iparosok toborzásával néhány hét alatt mintegy 30 ezer fősre duzzasztotta hadseregét. A Nemzeti Hadsereg, illetve a vele egyidejűleg szerveződő katonai szabadcsapatok parancsnokai statáriális eljárás keretében megkezdték a bolsevik terroristák, a köztörvényes bűncselekményeket tízezres nagyságrendben elkövető volt direktóriumi tagok, a Vörös Őrség tagjainak, s egyéb kommunista funkcionáriusoknak a felelősségre vonását. A kiszabott ítélet a legtöbb esetben - az elkövetett rémségek súlyához és gyakoriságához igazodva - azonnal végrehajtandó akasztás volt.

A Károlyi-kormánytól történt önállósodását követően Horthy 1919. augusztus közepén repülőgéppel Siófokra utazott, s itt rendezte be főhadiszállását. A Nemzeti Hadsereg fővezére a diplomácia eszköztárát is bevetette Magyarország, illetve Budapest felszabadítása céljának érdekében. Már a nevezetes november 16-ai bevonulás előtt is több alkalommal megfordult a fővárosban, ahol az antant katonai és külügyi megbízottaival tárgyalt, köztük a Magyarország területét megszállva tartó román haderő főparancsnokával, Mardarescu tábornokkal is. Horthy az ellenséges ármádia vezénylő tábornokának megmutatta a térképen azt a vonalat, amelyet csapatai majd megszállnak. (Ekkor már az antant számára is kínos volt, hogy a románok átlépték a párizsi békekonferencián megállapított leendő - trianoni - új, magyar-román államhatárt. Ezért küldték Budapestre Sir George Russel Clerk angol diplomatát, hogy közvetítsen egy kompromisszum megkötése végett a szemben álló felek között). "És ha mi átlépjük azt a vonalat?" - kérdezte Mardarescu. "Akkor lövünk" - hangzott Horthy eltökélt válasza. Hogy erre végül nem került sor, az elsősorban a Nemzeti Hadsereg erejének volt köszönhető.

Ilyen diplomáciai és katonapolitikai előzmények után került sor a fővezér híres, 1919. november 16-ai budapesti bevonulására. Utóbb a kommunista és liberális történészek és publicisták előszeretettel gúnyolódtak a "lovastengerész" Horthy toposzán. (Közismert, hogy a bécsi döntések és a Magyar Királyi Honvédség önálló akciói következtében visszatért elcsatolt országrészek földjére a kormányzó szintén fehér lovon vonult be.) Ezek az "emberek", valamint az általuk képviselt nézetek és vélemények ugyan egyetlen szóra sem érdemesek, annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Horthy kitűnő lovas volt, és ez a k.u.k. hadsereg tisztjétől magától értetődő, magyarázatot nem kívánó elvárás volt. Amúgy sem volt semmi oka arra, hogy ne lovon tartsa bevonulását egy olyan országban, ahol a lovagolni tudás és a lovakkal való, évezredes hagyományokra visszatekintő bánni tudás elvárt és méltányolt emberi tulajdonság volt, amely fontos presztízsértékként élt a társadalmi közmegítélésben. Az akkori magyar közvélemény valószínűleg azon botránkozott volna meg, ha autón hajtat végig Budapest utcáin. A leendő kormányzó 91 esztendővel ezelőtti bevonulása megteremtette annak a lehetőségét, hogy a nagyszerű fehér ellenforradalom kiteljesedhessen, s Magyarország népe megszabaduljon végre az átkos őszirózsás-októbrista, valamint a horrorisztikus vérvörös bolsevik politikai örökségtől.

Lipusz Zsolt

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.